ha

megragadnám kicsúszik a kezemből
elengedném elfolyna

bolondul úszkálunk fel és alá sűrű zavaros vízben, elcsusszanva a döntő-sziklák mellett, biztos pont nélkül teljesen képlékenyen.

katalin vagyok, nem szilárd.

ez olyan, mint egy vallomás

kíváncsian várom mikor döntöm végre el hogy




karmester vagyok. tökéletesen komponálok az érzelmeimmel.
az agyam közepén állok, ami egy csodálatos előadóterem. itt reptetem őket,játszom velük, ízekre szedem, megkóstolom, felfalom, majd halálnyugodtan irányítom a tombolás epicentrumában egy olyan katarzis felé ahol a gondolatritmusok hullámzanak a kottában, a szívzörejek néha kiugranak egy korty levegőért, a közönségem a testem többi része: a szívem őrülten füstölve zakatol, a csontjaim szétcsúsznak a bizsergéstől, az izmaim olvadnak, a könnyek repdesnek, minden az elementáris csúcspontot várja ami a beledet is kitépi.
teljesen megbolondítom magam de pont mielőtt elpattanna a húr, váltok.
mindig tökéletes az időzítés.
és mindig rohadtul meg is visel.
megtépázva ringatózóm az egykedvű mélabúmban. beköltözött az agyamba a fülbemászó dallamával.

semmigond.
itt a tavasz és én megnyílok neked mint a tenger, így döntöttem. most döntöttem el.

de azt nem tudom megmondani hogy mi van köztünk a csodálatosságon kívül, ami a vasárnapot a kedvenc napommá tette