rohadtul elegem van már a napfelkeltékből.

Általában mindig

bizonytalan vagyok abban hogy mi is történik igazán
elfelejtem bevenni a kanyarokat a gondolataimban és kisodródom
ha sokat gondolok valakire az megjelenik

az a vége hogy:
Beszélnünk kell.
<3

nyugtalanboldogértetlencsodálkozókétségbeesettgyávamegkönnyebbültreménykedőaggódó és haragos vagyok.
meg kell-e piszkálni azt a sebet a hátad közepén amit a nap nagyrészében sikerül figyelmen kívül hagyni? kiesik a gerinced rajta.
Hát a felejtés valóban annyi csak hogy kiradirozod a szavakat és aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve átsatírozod a szavak mélyedését és voilá? hát valóban nem lehet féken tartani azt, hogyan viszonyulunk egymáshoz? de én sose tudok dönteni.

<3
de ettől függetlenül fogalmam sincs mivan.

belehalunk.

elrepülhetnénk, nem?

új világ

szerelmese lettem.

reggelente

gyönyörű és imádom és kelenföld.

szakadékok mélysége iránti hidak alázatával

omlok beléd folyton.
nem, itt most nem ennek kellene szerepelnie.
viszont mégis
őrjítő őrjöngéssel taszítom magam azokba a végeláthatatlan zuhanásokba
és végül sohasem beszéljük meg.
hogy milyen az amikor a deleríum lazán lekapcsol és a milliárdszor erőszakkal betört élek öntudatlanul hajlanak.
és akkor lennék egyedül ha egyáltalán jelen lennék.
mindig a rossz szokások,mi.
mindig az üvöltve rohanás, tatabánya utcáin számtalanszor hagytam már szétzúzva a józanságom.
mindenesetre reggel hétre arra a következtetésre jutottam hogy
ha a szerelem harc hát legyen harc!